Chapter Four.

Sziasztok nyuszik! :) 
Először is, végre valahára eljött a nyári szünet, amire már szeptember óta vágyom / vágyunk. Ezúton is tájékoztatlak benneteket, hogy mostantól remélhetőleg egy hónapban több fejezetet is hozok majd nektek. :) Természetesen a fejezetírás mellett még ott vannak nekem a nyárra kapott tételek, melyeket előbb-utóbb el kell kezdenem kidolgozni, így ha netán késne egy fejezet, az a tételek miatt van. Mindenesetre megpróbálok gyorsan frissíteni, de nem várhatjátok el, hogy mindig, minden napra fejezeteket gyártsak. Remélem megértitek. A fejezetről annyit, hogy végre kiderül mit is titkol a mi drága, Seraphine Rosier-ünk. Emellett szeretném leírni nektek, hogy ez a rész kissé eseménytelenre, lightosabbra sikeredet, amit sajnálok. Remélem azért tetszeni fog nektek. :) A fejezetet ismételten a legjobb barátnőmnek, Szintinek szeretném dedikálni ÉS a legújabb olvasóimnak! :) Hálásan köszönöm a 24 feliratkozót és a rengeteg oldalmegjelenítést! El se hiszitek, mennyit jelent nekem.
Jó olvasást és kellemes nyári szünetet kívánok mindenkinek! :) Remélem jól fog telni a nyaratok, és remélem elnyeri a tetszéseteket ez a fejezet is!
Puszi, Faithe.

„A gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg.” 

Aznap reggel kivételesen gyönyörű időre ébredtek London lakói. A nap ragyogóan sütött, a szél pedig csak enyhén fújt. Az újságos bódék sorra nyitottak ki és a frissen nyomtatott újságok már arra vártak, hogy valaki megvegye, majd elolvassa őket. Legelőre kerültek a népszerűbb újságok, azokat követték az ingyenes napilapok, őket pedig a kevésbé olvasott folyóiratok. Mint mindig, akkor is a City A.M. és a Metro fogyott leginkább. Különböző szalagcíme volt a két újságnak, ám a témájuk ugyanaz volt. A Grim Reaper és Amanda Stuart tragikus halála. Néhány ingyenes napilapban Mr. King letartóztatásáról is szó esett, melynek köszönhetően eléggé megcsappant a vendégek száma a Mennyország nevű bárban. Habár senki nem mutatta ki, legbelül nagyon is rettegtek London lakói a gyilkostól, végtére is mindenki felett ott lebegett a láthatatlan tábla, mely a „Következő Áldozat” címkét hirdette. Voltak olyan emberek is, akik fogadásokat kötöttek arra, hogy mikor és hogyan sikerül majd elkapni a gyilkost. Buták. Abba nem is gondoltak bele, hogy a mi gyilkosunk nagyon ravasz és nem fél a lebukás veszélyétől. Mintha legbelül egy hang azt suttogná neki: Sose fogtok elkapni. 
Kilenc óra körül lehetett az idő, mikor még jobban fellendült a város. Az utcákon szinte mindenhol hallani lehetett, ahogy az eladók a frissen nyomtatott újságokat kínálták a szaftosabbnál-szaftosabb hírekről. Páran megálltak a bódéknál, hogy vegyenek a City A.M. vagy a Metro legújabb számából, de a legtöbbjük inkább csak felemelte és beleolvasott abba a hírbe, ami érdekelte. Ugyanígy tett egy férfi is, akin egy fekete szövetkabát és sál volt. Kezei szokásosan zsebre voltak téve, ujjai között pedig egy kamera pihent, melyek tele voltak fontos, nemrégiben készített képekkel. A magas férfi biccentett egyet köszönés képen az eladónak, aki viszonozta majd abbahagyta a friss lapok hirdetését. Az eladónak társalogni volt kedve, plusz ki szerette volna faggatni az illetőt, hátha tud valamit a gyilkosságról. Valamit, amit még senki más nem tud. Grim Reaper leemelte a City A.M. legfrissebb számát mely a következő szalagcímet hirdette:

GRIM REAPER - GYILKOS VAGY ÁLDOZAT? 

 ÍRTA: KAREN SMITH. 

Már önmagában a cím jókedvre derítette a férfit, elvégre vicces volt azt olvasni, hogy áldozatnak is tekintették néhányan. De a kedvencei a pszichológiai vélemények voltak, melyek részletesen ám unalmasan kifejtették a mentális állapotát. A gyilkos úgy rakta maga elé az újságot, hogy a szája ne látszódjon a vele szemben álló férfinek. Nem szerette volna, ha az eladó gyanút fogna, mikor ördögi félmosolyra vagy éppen fintorba torzulnak az ajkai, az olvasottaknak köszönhetően. Lehet meg kéne látogatni ezt a Karen Smith-et. Milyen jó kis beszélgetés lenne abból. Eme gondolatra, beteges vigyor vette birtokba az ajkait és vissza kellett fognia magát attól, hogy gúnyosan felröhögjön. Élvezte, hogy az elmúlt hónapokban mindenhol viszont látta a nevét, és azt is élvezte, hogy rettegnek tőle. Külön élménynek tartotta olvasni azokat a nyilatkozatokat, melyekben a rendőrség kijelentette, hogy el fogják őt kapni. A férfi hirtelen rendezte az arcvonásait, ezt követően pedig visszahelyezte az újságot a többi mellé. Pont, amikor indulni szeretett volna, az eladó szólította meg.
- Mondja, ön mit gondol ezekről a gyilkosságokról? – kérdezte udvariasan az eladó.
- Hogy mit gondolok a gyilkosságokról? – vonta fel a szemöldökét. – Semmit.
Az eladó megütközve nézett a másik férfire. Nem olyan válaszra számított, mint amit kapott.
- Manapság mindenki potenciális áldozat. No meg gyilkos.
- Úgy gondolja? – kérdezte egy vigyorral az arcán, Grim Reaper.
- Igen – bólintott helyeslően az eladó. – Lehet, hogy maga lesz a következő áldozat.
- Én ettől nem tartanék – mosolygott derűsen a gyilkos. – Óvatos vagyok – tette hozzá, mire egy újabb bólintást kapott válaszul.
- Én is óvatos embernek tartom magam, de ez a fickó nagyon veszélyes. Én mondom magának, ez bizony elmebeteg!
- Meglehet – felelte Grim Reaper.
Azt követően a gyilkos egy biccentés kíséretében megfordult, majd elhagyta az újságos bódét. Mikor már kellő távolságban volt az eladótól, kivette a zsebéből az időközben becsúsztatott két darab újságot. Mindegyiken az ő neve volt. Jó lesz a gyűjteménybe, gondolta magában miközben az utcákon haladt. Ránézésre olyan volt, mint a többi ember. Átlagos. Pedig legbelül egy sötét titkot őrzött.
Darren Wilden és Seraphine Rosier összeszólalkozása óta két nap telt el. Feltűnően kerülték egymást és az ezredesnél tett látogatásaikat mindig úgy intézték, hogy soha ne fussanak össze. A lányt leginkább a férfi nagyképűsége zavarta. No meg a lekicsinylő megjegyzései, melyekre Seraphine legszívesebben mindig egy hatalmas pofonnal válaszolt volna. Ezzel ellentétben Wilden-t maga a lány irritálta. A rendőrségen mindenki tudott a kettejük közt lévő konfliktusról, ám senki nem merte felhozni a dolgot a lány vagy a férfi előtt. Hiszen sokkal könnyebb az emberekről a hátuk mögött beszélni, nem igaz?

Az aznap reggeli napsütéses idő sem tudta jó kedvre deríteni a fiatal nyomozólányt, aki barátnőjével, Shanonnal járta az utcákat egy kávé társaságában. Különböző boltok kirakatait nézegették, miközben Shanon legutóbbi randi partnerét vesézték ki. Seraphine nem is értette, hogy barátnője miképpen tudott időt szakítani a randizásra. Elvégre egy komoly és megterhelő ügyön dolgoztak. A másik barnahajú lány beszámolt arról, hogy milyen csalódás volt számára a találkozó, ugyanis a férfi azt állította magáról, hogy ügyvéd, aztán végül bevallotta neki a randi végén, hogy bolti eladóként dolgozik.
- Nem azzal van bajom, hogy bolti eladó – sóhajtott fel Shanon mikor megálltak az egyik kirakatnál, melyben szebbnél szebb ékszerek sorakoztak. – Hanem, hogy hazudott.
- Legalább tetszik a srác? – kérdezte barátnőjét, szemét pedig egy pillanatra sem vette le az egyik gyémánt nyakláncról, mely teljesen megbabonázta őt.
- Nem tudom – húzta össze a szemöldökét a lány. – Nem hiszem.
Seraphine felnézett, majd kételkedő arckifejezéssel nézett Shanonra.
- Ezt hogy nem lehet tudni? – vonta fel Seraphine a szemöldökét, míg Shanon szem forgatva ismét a kirakatot kezdte el nézni.
- Ideje lenne neked is beszerezni egy pasit – terelte a témát a lány. – Mi a helyzet például, Noellel és veled?
- Nincs olyan, hogy Noel és Én – vágta rá Seraphine. – Szinte nem is ismerem. A kávézón kívül nem szoktam vele találkozni. – tette hozzá még gyorsan.
- Te tudod – vonta meg a vállát a másik nyomozólány. – De akkor is szerzek neked valakit.
Barátnője, a lány kijelentését csak egy halk nevetéssel jutalmazta majd Shanonnal ellentétben, Seraphine tovább gyönyörködött az ékszerek látványában. Voltak a kirakatban drágább nyakláncok, de néhány olcsóbb is megtalálható volt. A gyémánt nyaklánc különösen felkeltette az érdeklődését. Kicsit hátrébb lépve, felpillantott a cégérre melyen a „Pierre Deveroix Ékszerüzlete” volt olvasható. Magában a lány elraktározta a bolt nevét, hátha a későbbiekben még jól jön, ha ékszert kell vennie. Gondolataiból, Shanon hangja rántotta ki, aki már nem az ékszereket nézte.
- Istenem, de helyes az a pasi – sóhajtott fel, ajkait pedig beharapta. – Mit szólnál hozzá, Ser? Helyedben elfogadnám.
Seraphine érdeklődve meredt a barátnőjére, majd megfordulva Ő is megpillantotta azt a férfit, akiről Shanon beszélt. Ám Seraphine nem kezdett el olvadozni, mint a másik lány. Helyette ledermedve állt és a férfit nézte. Egyszerűen nem akart hinni a szemének. Mit kereshet itt? 
- Az a bátyám – préselte végül ki a nyomozólány, mire Shanon szemei kikerekedtek.
- Sokat változott mióta utoljára láttam – suttogta kissé elképedve Shanon és a barátnőjére pillantott, aki úgy állt ott mintha karót nyelt volna.
- Ethan? – szólalt meg végül hangosan Seraphine, mire az említett férfi megfordult, majd rájuk pillantott a túloldalról.

Seraphine, nyomában Shanonnal azonnal elindult a testvére felé, aki zsebre tett kézzel állt egy helyben és végig a húgát nézte. Mióta elköltözött Londonból a szüleivel, egyáltalán nem beszélt a lánnyal. Megszakadt köztük az a bizonyos, szoros testvéri kapcsolat. Talán amiatt lehetett, mert Ő a szüleik pártját fogta, Seraphine munkájával kapcsolatban. Ellenezték, hogy a lányuk nyomozó legyen, holott a lány apja is az volt. Túl veszélyesnek tartották a munkát Seraphine számára és nem akarták elveszíteni az egy szem lányukat. Sors fintora, hogy a túlzott féltésnek köszönhetően vesztették el Seraphine-t, ugyanis a lány úgy határozott, hogy nem költözik velük. Arra a kijelentésre természetesen a két testvér anyja vérig sértődött, ám lányt nem érdekelte.
- Mit keresel itt? – rántotta ki Seraphine hangja Ethan-t a gondolataiból.
- Visszajöttem – jött az egyszerű válasz a férfitól, mire a testvére gúnyosan felröhögött.
- Magadtól jöttél vagy anya kényszerített? – mosolygott rosszmájúan és egyben keserűen Seraphine.
Ethan halkan felsóhajtott majd tekintetét a húga mögötti alakra terelte. Gyors megállapítása szerint, Shanon Brown szinte semmit sem változott mióta öt évvel ezelőtt utoljára látta. Talán csak annyiban, hogy nőiesebb lett és hosszabb hajat növesztett.
- Shanon, jó újra látni téged – felelte Ethan, figyelmen kívül hagyva testvére kérdését.
- Téged is, Ethan – mosolygott Shanon. – Meddig tervezel maradni?
- Egyelőre végleg – vont vállat a férfi. – Aztán majd kiderül.
- Van hol laknod? – tette fel a kulcsfontosságú kérdést Seraphine, mire a testvére csak bólintott és sokatmondóan a lányra nézett, aki nyelt egyet.
- Jó volt titeket látni.
A mondat után a férfi biccentett egyet mindkét lánynak, majd sarkon fordult és elindult a legközelebbi buszmegállóhoz miközben egy dalt fütyörészet. Seraphine kíváncsi, már szinte lyukat égető tekintettel figyelte a bátyját, aki egyre távolabb volt már a lányoktól. Kavarogtak a kérdések az agyában és nem értette, hogy miért jött vissza Ethan. Bizonyára nyomós indoka van, gondolta magában Seraphine, ezt követően pedig Shanonnal elindultak a rendőrségre, hogy elkezdhessék az aznapi munkájukat. A fiatal nyomozólány már alig várta, hogy a kezébe vehesse Amanda Stuart boncolási eredményét, ugyanis abban reménykedett, hogy valami új információt is megtudhat a lány halálával kapcsolatban. Valery mindig pontos és tökéletes eredményt végzett a boncolásnál.
Mikor a két lány belépett a Rendőr- Főkapitányságra, egy gyors ölelést váltottak majd mindegyikük ment a saját útjára. Míg Shanon Valery irodájához ment azzal a céllal, hogy előbb megtudja a boncolási eredményeket, addig Seraphine az első emelet felé vette az irányt, ahol a lány és a többi nyomozó irodája volt. Felérve az emeletre a fiatal nyomozónő gyorsan kinyitotta az irodáját, majd lerakta a kabátját és a táskáját az asztalra, ahonnan egy fekete tollat és egy nagyobb noteszt emelt fel. Ezt követően kilépett az irodájából és a folyosó végén található teremhez sétált, amin nagy, ezüstbetűkkel a „10-es konferencia terem” volt olvasható. Seraphine vett egy mély levegőt, majd kopogás nélkül benyitott. A terem teljesen kihalt volt, egy árva lélek sem tartózkodott a hatalmas méretű helyiségben, ami pont kapóra jött a lánynak. Semmi kedve nem lett volna ahhoz, hogy megmagyarázza Wildennek vagy McNail ezredesnek, mit is szeretett volna a teremben csinálni. Halkan behajtotta maga mögött az ajtót és alaposan körbenézett. A hosszú asztalon ásványvizes palackok sorakoztak, melyek mellett üvegpoharak díszelegtek. Néhol egy-egy papírlap rondított bele a látványba. Az asztal előtt egy széles és nagy tábla helyezkedett el, melyen fontosabbnál fontosabb anyagok és információk szerepeltek, a Grim Reaper gyilkosságokról. Igen, azt a konferencia termet ideiglenes átalakították egy olyan teremmé, ahol csakis a Grim Reaper-el kapcsolatos dolgok találhatók meg. Abba a helyiségbe egyedül azok léphettek be, akik az ügyön dolgoztak. Seraphine alaposan végigjáratta a tekintetét a táblán. Fotók az áldozatokról, a rejtvényekről, a helyszínekről és néhány megjegyzés, melyek a képek mellett voltak írva alkoholos filccel. Pár helymeghatározást is felírtak a táblára, de a lány szerint felesleges volt ugyanis a gyilkos nem földrajzi koordináták szerint gyilkolt. Seraphine tekintete a tábla bal sarkához siklott. Néhány rosszminőségű, térfigyelői kamerás felvételek voltak ott, melyek egy fekete, csuklyás alakot ábrázoltak. A Grim Reaper-t. A lány megborzongott és inkább helyet foglalt az egyik széken, majd szorgosan elkezdett jegyzetelni. Időrendben felírta a gyilkosságokat, melléjük pedig a rejtvényeket. Hirtelen rápillantott az egyik lapra, mely előtte hevert és érte nyúlt. A lapon a kódfejtők véleménye volt olvasható. A fiatal nyomozólány gyorsan végigfutatta a tekintetét a sorokon, ám semmi újdonságot nem tudott meg. A szakértők leírták, hogy nem tudják kielemezni és megoldani a rejtvényeket, bárhogy is próbálták. A lány elfintorodott és félretolta a lapot. Ám még mielőtt folytathatta volna a jegyzetelést, az ajtó kinyílt és Wren McNail lépett be a terembe.
- Ne haragudj, hogy zavarlak Seraphine, de mondanom kell valamit sürgősen – szólalt meg a fiú miközben becsukta az ajtót.
Seraphine összehúzta a szemöldökét és érdeklődve meredt a férfire. Mit akarhat mondani? Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? És mintha csak Wren olvasott volna a lány gondolataiban, megszólalt újból:
- Julia látott téged bejönni ide – a lány bólintott és szemével azt figyelte, ahogy a fiú helyet foglal vele szemben.
- Mit szeretnél mondani?
Wren nyelt egyet.
- A boncolással kapcsolatos – kezdett bele. – Sajnos nem tudom megmutatni még a jelentést, mert Valery most apámhoz vitte, de el tudtam olvasni.
- És? – türelmetlenkedett a lány, majd megragadta a tollát, hogy jegyzetelni tudjon.
- Valery megállapításai jók voltak, Amandával méreg végzett, de nem az arzén-trioxid vizes oldata. Valamiféle kevert mérget kapott, ez miatt pedig lassabban és fájdalmasabban bomlott fel a szervezetében a méreg. A karján található hosszú és mély csíkokat saját maga ejtette, ugyanis a méreg annyira fájdalmas volt, hogy kínjában már magát kaparta a lány.
- Arra rájött Valery végül, hogy hogyan került a kádba a lány? – kérdezte Seraphine, közben pedig fel sem nézett a jegyzetéből.
- Szerinte a Grim Reaper nem volt benne biztos, hogy hatott a mérge, így inkább belerakta az arzén-trioxidos vízbe, hogy az végleg végezzen vele, hiszen a karján lévő sebekbe, ha belemegy a mérgezett víz, akkor bőven vérmérgezést kaphat. Szegény lány már rég halott volt, mikor a gyilkos belerakta.
- Elmebeteg – suttogta maga elé a lány és hirtelen úgy érezte, mintha valaki fojtogatná.
De ki fojtogatta volna? Hiszen csak Wren volt vele a teremben, senki más. Egyszeriben érezte amint a csontos ujjak a vékony nyaka köré fonódnak és megpróbálják elzárni a lányt a levegővételtől. Még egy gonosz nevetést is hallott. Vagy csak képzelte? Wren nem ölné meg, dehogy. . ám mégis valaki fojtogatta. Egyre jobban szorultak az ujjak a nyaka körül és hirtelen valaki belelihegett a nyakába. Hallotta, amint a nevén szólongatja a fojtogató, miközben gonoszul mosolygott rá.
Seraphine. . Seraphine. . Seraphine! 
A lány felsikított, s ezzel együtt a szemei is kipattantak. Körbenézett ám a másik nyomozó már nem volt vele szemben. Mögötte állt és furcsa, kétségbeesett arccal meredt a lányra. Kezei a lány vállán pihentek. Seraphine nagyot nyelt. Lehet tényleg fojtogatta és nem csak képzelte az egészet? 
- Jól vagy, Ser? – kérdezte Wren, mire a lány bólintott egyet.
- Mi történt? – szólalt meg a lány rekedten.
- Fogalmam sincs igazából – vakarta a fejét Wren. – Hirtelen lecsukódott a szemed majd pár perc múlva sikítva pattantak ki a szemeid. Aludtál az este? Ittál kávét?
Túl sok kérdés. A fiatal nyomozólány felnyögött, Wren pedig a helyére ment és ismételten helyet foglalt.
- Igen, aludtam az este. Igen, ittam már kávét. – dörzsölte meg a szemeit, ezt követően pedig újból megragadta a tollat. – Szerintem a stressz miatt van ez az egész.
Wren pár percig még csendben írt valamit, majd végül felnézett és megszólalt.

- Hallom visszajött a bátyád.
Eme mondat hatására a lánynak megállt a kezében a toll és mély levegőt vett. Ujjai olyan görcsösen szorultak a fekete tolla között, hogy szinte teljesen elfehéredtek.
- Bírom, hogy itt úgy terjednek a hírek, mint máshol a vírus – vetette oda csípősen Seraphine, minek hatására Wren kissé elpirult.
- Szerintem mára elég volt ennyi – váltott témát a fiú majd felállt, példáját pedig a lány is követte.
- Holnap majd folytatjuk a nyomozást. Addigra remélhetőleg én is kézbe kapom a boncolási eredményt.
McNail ezredes fia bólintott egyet és ezt követően együtt lépett ki a lánnyal a konferencia teremből. Egyikük sem sejtette, hogy egy aprócska, de jól felszerelt kamera mindent rögzített a helyiségben, még azt is, ahogy a fiatal nyomozólány kisebbfajta pánikrohamot kapott. Milyen könnyű beadni neki hallucinogén anyagot. Fel se tűnt neki, gondolta magában a Grim Reaper miközben a kamerás felvételeket nézte és egy vigyor keletkezett az arcán. El se tudta képzelni, milyen szörnyűséget hallucinált a lány.

Késő este hagyta el Seraphine a rendőrség épületét. Két barátnője már jóval korábban távozott a munkahelyről, így a lány egyedül maradt. Kilépve a járdára a lány azonnal leintett egy taxit, ám kivételesen nem a saját lakcímét mondta a taxisnak. London Külvárosának egyik címét diktálta le, ugyanis a lány biztos volt abban, hogy Ethan ott lesz. Hiszen hol máshol lenne, mint a régi házuknál? Annál a háznál, melynek a Tulajdonosi papírja két nappal azelőtt érkezett meg, Seraphine-hoz. Fél órába telhetett az út, mire végre megérkeztek egy nagy családi házhoz. A nyomozónő odaadta a pénzt a taxisnak, majd a házuk felé fordult. Semmit nem változott az évek alatt. Ethan Rosier éppen a tornácon üldögélt, mikor a húga megérkezett. Semmi érzelem nem volt leolvasható a két testvér arcáról. A lány lassan odalépkedett a férfihoz, majd odaérve leült mellé.
- Hosszú időbe fog telni, mire kiér ide egy újabb taxi – szólalt meg Ethan, mire a lány vállat vont.
- Akkor itt maradok.
- Megkaptad egyébként a Tulajdonosi Papírt? – a kérdés hallatán, Seraphine rosszindulatúan felhorkantott.
- Természetesen – húzta el a száját. – Az már egy másik kérdés, hogy hogyan fogok finanszírozni két lakást.
- Eddig sikerült, nem? – vonta fel a bátyja a szemöldökét. – Egyébként igazad volt.
Seraphine értelmetlenül rápillantott a testvérére.
- Mivel kapcsolatban?
- Részben anya miatt is jöttem, de leginkább magam miatt. Olvastuk a legújabb gyilkosságot és tudtuk, hogy az ügyön dolgozol, így anyának most a rögeszméjévé vált, hogy te leszel a következő áldozat.
- Nevetséges. – rázta meg a fejét a lány. – Egyébként hogy vannak?
- A körülményekhez képest jól. De hiányzol nekik, ugye tudod?
- Tudom – bólintott egyet a lány és egy sóhaj hagyta el az ajkait. – Ők is nekem.
- Büszkék rád, csak hogy tudj róla – mosolyodott el Ethan, mire Seraphine ugyanígy tett. – Egyébként pedig nem kell aggódnod, mert az Ő nevükre lesz átírva a ház.
- Akkor nem kell fizetnem erre is? – vonta fel a szemöldökét a lány. Ethan helyeslően bólintott.
- Nem, de örülnék neki, ha visszaköltöznél. Tudom, hogy nagyon messze van a munkahelyedtől, de legalább nem lennél egyedül. Ráadásul Shanon itt lakik két házzal arrébb az anyjával. Őt sem zavarja a távolság.
Seraphine elgondolkodott a hallottakon. Már nagyon unta, hogy két lakás után kellett fizetnie, ráadásul a szomszédjait az emeletes házban, ki nem állhatta. Itt legalább nem egyedül lakna, és nem lennének idegesítő szomszédok, ám a munkahely kissé messzebb lenne.

- Rendben, visszaköltözök – mondta végül. – Ám elvárom, hogy te hozasd át a cuccaimat, amíg én dolgozok.
Ethan halkan felnevetett, minek hatására a lány ajkain is széles mosoly keletkezett. Hiányzott már neki a bátyja nagyon. Örült, hogy nem kellett többet egyedül laknia, ráadásul így lett még valaki, akivel együtt tudott a nyomozáson gondolkodni..

„Az életben sok mindent megbánunk, de nem számít, milyen keményen próbálkozunk, a múltat nem változtathatjuk meg. Bárhová is utazunk, bármilyen messze is menekülünk, a múltunk elől nem szökhetünk meg. Soha. Örökre kísérteni fog bennünket..”