Prologue.

Sziasztok! :)
Üdvözlök mindenkit a legújabb blogomon ami remélem szintén sokak tetszését elfogja nyerni. Ezzel a bejegyzéssel együtt meghoztam a prológust, az új részt pedig remélhetőleg szintén minél hamarabb hozni tudom majd. A másik blogomat ( In The Enemy's Shadow ) sajnálatos módon bizonytalan ideig NEM fogom írni.
Ezennel megnyitom a blogot, és jó olvasást kívánok a Bevezetőhöz, avagy a Prológushoz. Ha bármiféle kérdésetek van, megtalálhattok a chatnél. :) A történetet jobb oldalon megtalálhatjátok az egyéb, fontosabb menüket. Ha van kedvetek kommenteljetek ( nem regisztráltak is tudnak ) vagy pipáljatok. Jó olvasást még egyszer! xx
Puszi, Faithe.

„Mindannyiunk lelke mélyén ott pislákol a picike fénysugár, de lesben áll az indulatok Sötét árnya és a gyilkos vágy is, melyek legtöbbször erősebbek mindennél.” 

Későre járt már aznap este az idő. London utcáin zuhogott az eső, azonban egy embert még ez sem érdekelt. Voltak annál nagyobb gondjai is, minthogy azzal foglalkozzon, hogy teljesen szétáztak a márkás ruhadarabjai. Kecses, ám villámgyors léptekkel haladt végig a járdán az illető, egyik kezében egy mappát szorongatott - ami néhány helyen vízfoltos volt -, míg a másikban a lakáskulcsát. Csuklyájának köszönhetően sötétbarna tincsei teljesen eltakarták félelemtől csillogó szemeit és a remegő ajkát. Amint elérkezett az egyik sarokhoz, kisöpörte a szemébe lógó tincseket, majd kurtán hátrapillantott. A sűrűn zuhogó eső miatt hunyorítania kellett, hogy észrevegyen bárkit is, miután pedig nehézkesen kiszúrt két férfit, azonnal megpördült, és rohanni kezdett. Egyetlen egy dolog járt a fejében, mégpedig az, hogy épségben elérjen a lakásáig. Ám nem tudta, hogy ezzel egyenesen a vesztébe rohan. . Honnan is tudhatta volna? A gyilkosok mindig is egy lépéssel előrébb jártak az áldozatuknál, és a mi gyilkosunk bizony nagyon is értette a dolgát.
Mihelyst a lány elérte a lakása kapuját, sebes mozdulatokkal beírta a kapucsengőbe a kódját, majd belépve az emeletes házba becsapta maga mögött az ajtót. Lehajtotta a fejéről a csuklyát, ezt követően pedig felrohant a lépcsőn egyenesen a negyedik emeletre. Ahhoz már nem volt türelme, hogy megvárja a liftet, no meg attól is félt, hogy valaki a liftben fog rá várni. Mikor az utolsó lépcsőfokot érintette a lába, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és sétált oda az ajtajához. Miközben a kulcsát behelyezte a zárba, keserű nézéssel pillantott fel az aranybetűkkel díszített nevére az ajtón. Ennyi volt, itt kell hagynom mindent, gondolta magában a lány, ezt követően pedig belépett a lakásába. Becsukva az ajtót rögvest a szobájába rohant, kivette mindkét bőröndjét a szekrényből, amiket az ágyára helyezett, és gondolkodás nélkül kezdte beledobálni a ruháit. Percek múltán, mikor már a szekrénye néhány része üresen állt, a fürdőbe rohant, és kihozta onnan a pipere dolgait, amik szintén a bőröndökbe dobálva végezték. Utoljára még körbenézett a szobájában, majd a konyhába ment, ahol a legfelső polcról leemelt egy porcelán vázát, és a földhöz vágta. A váza apró, törött darabjai alól kiszedte a vészhelyzet esetére félretett fontjait, majd a zsebeibe süllyesztette őket. A lány váratlanul megfordult. Furcsa, szorongó érzés lett úrrá rajta, és egyszeriben úgy érezte, hogy valaki figyelte őt. De helyette csak a tükörrel találta szemben magát. Nagyot nyelve nyitotta ki az egyik konyhaszekrényt, azzal a céllal, hogy kivegye kedvenc bögréjét, ugyanis az volt az egyetlen dolog, amit nem akart itt hagyni. Túlságosan is ragaszkodott hozzá, ráadásul az volt az egyetlen emléke a legjobb barátnőjéről. Miután leemelte a polcról a kék színben pompázó porcelán tárgyat, sebes léptekkel ment vissza a szobájába, ahol a táskájába helyezte a bögrét. Ezt követően bezipzárazta mindkettő bőröndjét, majd egy kisebb helyiségbe húzta át őket, amit a nő csak nappalinak vagy éppen társalkodónak nevezett. A nappaliban lévő dohányzóasztalon szanaszét hevertek az elmúlt két hónapban megjelent újságok. Mindegyik címlapján ugyanaz a téma volt. A Grim Reaper gyilkosságok. Mind a kettő eddig elkövetett gyilkosság brutális, kegyetlen és véres volt. Őrült. – ez volt a legelső szó, ami a nőnek mindig beugrott, mikor a Grim Reaperről olvasott, és valljuk be. . Teljesen igaza volt vele kapcsolatosan. Hirtelen egy erős villanás töltötte be a szobát, amit egy hatalmas dörgés követett. Odakint vihar tombolt, az egyik függöny pedig jelentéktelenül meglibbent, ám ez a lánynak kicsit sem tűnt fel. Megfordult, azzal a céllal, hogy kimenjen a táskájáért, azonban nem jutott messzire a küszöbnél, merthogy egy fagyos, de cinikus hang megállásra késztette. A lány ereiben megfagyott a vér, szíve pedig kihagyott egy ütemet. Penge vékony ajkakkal pördült meg a tengelye körül, s kezdte el keresni a hang tulajdonosát, amit másodpercek múltán meg is talált. Az

illető a sötét sarokban levő bőrfotelben üldögélt, látszólag kényelmesen. A nő pontosan tudta, hogy kivel is került egy szobába, csakúgy, mint a férfi.
- Mész valahova? – kérdezte a hívatlan vendég megjátszott tudatlansággal, holott nagyon is jól tudta, hogy pont előle készült elmenekülni a lány.
A kérdésre nem érkezett válasz. Nyomasztó és néma csend telepedett rájuk. Lauren Conrad hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb esett. . Egyedül maradni a sötétben vagy egyedül maradni a sötétben egy gyilkossal? A hosszúra nyúló csendet végül a Grim Reaper törte meg.
- Nem számítottál rám, igaz? Gondolom azt hitted, hogy most kivételesen előttem jársz.
Lauren ahelyett, hogy válaszolt volna neki, inkább észrevehetetlenül hátracsúsztatta a bal karját, és kivette a hátsó zsebéből a telefonját, majd vaktában elkezdte tárcsázni az egyik kollégájának a számát. A férfi sóhajtva kelt fel a kényelmes fotelból.
- Lauren. . Lauren. . . Te vagy az első nyomozó, aki ki tudta találni a személyazonosságomat – a Grim Reaper apró hatásszünetet tartott –, sajnálatos, hogy te is leszel az utolsó.
S azzal a mondattal, a férfi előrébb kezdett el lépkedni egészen addig, amíg a nő elé nem ért. A nyomozónő remegve nézett farkasszemet a gyilkossal aki félelmét látva széles mosolyra húzta az ajkait. Egyik kezével megragadta Lauren karját, a másikkal pedig kivette a kezéből a telefont, majd a földhöz vágta. Az akkumulátor rögvest kiesett belőle, és ekkor a lány már biztos volt benne, hogy minden esélye elszállt. Tudhatta volna, hogy senki nem menekülhet meg a Grim Reaper elől, hiszen a korábbi kettő gyilkosságon dolgozott. De ő mégis kétségbeesetten kapaszkodott abba az apró reménysugárba, hogy neki nem kell meghalnia. A férfi erőszakosan rántott egyet a lányon, aki ennek hatására nekizuhant az egyik vitrines szekrénynek. A betört üveg hangjától zengett az egész lakás, Lauren pedig érezte, amint szilánkok százai fúródnak bele a bőrébe és sértik fel azt. Sötétvörös vére azonnal kiserkent. A nyomozónő roppant gyengének érezte magát, a fájdalom átjárta a teste minden porcikáját. Hangosan felszisszent, a férfi pedig még jobban elvigyorodott a szenvedő nő láttán, és lassan leguggolt elé. Mindkettejük szemében ott volt a láng, s míg a férfiéban a gyilkolás és az őrület, addig a nőében a gyűlölet és a megvetés lángja égett. A csend óta most először szólalt meg Lauren.
- Egyszer úgyis el fognak téged kapni. Idő kérdése, és jön egy nyomozó, akit majd nem fogsz tudni megölni. Mert túl okos lesz. . még nálad is okosabb – felelte Lauren halkan, ám hangja csöpögött az utálattól. A gyilkos felnevetett.
- De kedvesem. . hogyan kapnának el, ha még azt sem tudják, hogy nézek ki? – válaszolt a férfi gúnyosan vigyorogva, közben pedig egy hosszú kést vett elő.
- Rohadj meg a pokolban – köpte a szavakat Lauren, minek hatására a Grim Reaper egy mély vágást tett a lány addig hibátlan arcára. A nyomozónő fájdalmasan felkiáltott.
- Majd utánad, kedvesem.
A gyilkosunk vérszomjas mosolyától és az őrülettől csillogó szemeitől abban a percekben Lauren Conrad számára nem is volt félelmetesebb. Összetört álmok, vérfagyasztó sikolyok, s elvett életek. Azon a késő estén az utcát és a lány lakását hátborzongató sikolyok töltötték be, amit a vihar szinte elnyomott. Nem volt már remény számára, hogy is lett volna? Percek, órák teltek el mire egy feketeruhás férfi elhagyta az emeletes házat. Mindkét keze a zsebében volt, arcát nem lehetett látni, s nem sokkal később, hogy a Grim Reaper elérte a sarkot hátrapillantott. Lauren ablakán nem volt lehúzva a redőny, csak a függönyök voltak elhúzva, lámpák pedig nem égtek. Mintha nem is lenne otthon, gondolta a férfi. Ám legbelül nagyon is jól tudta, hogy órák kérdése és valakinek fel fog tűnni a félig nyitva hagyott ajtó, ha csak nem hallotta valaki a sikolyokat. . Akkor csak percek kérdése. Sokan azt gondolták, hogy a legelső gyilkossággal kezdődött minden. Ohh, milyen rosszul is hitték, ugyanis a Grim Reaper számára még csak akkor kezdődött el igazán minden.
- Hamarosan találkozunk – suttogta maga elé, majd megfordulva tovább ment.
Szája a szokásos, gunyoros félmosolyra húzódott. Ettől már nem is tűnt annyira kisfiúsnak.

„Mindenki potenciális gyilkos. Előbb-utóbb mindenkiben feltámad, ha nem is az akarat, de a vágy, hogy öljön. .”