Chapter Six.

Sziasztok nyuszik!
Annyira, de annyira sajnálom, hogy nem tudtam előbb hozni az új részt. Egyszerűen elment az ihletem, ráadásul teljesen le voltam foglalva. Mindenfelé járkáltam és így időm sem volt arra, hogy a részt írjam. Arról nem is beszélve, hogy még az átkozott tételekbe se kezdtem bele. Remélem kárpótol titeket ez a fejezet, ami 6 oldalasra sikeredett. :) A fejezetről annyit, hogy Seraphine kelletlenül, de ellátogat a színházhoz, ahol majd meglátjátok, hogy mi lesz. :D A részben szerepel még Shanon szerepel, szóval leginkább ebben a részben csak Seraphine lesz, amit sajnálok. Ígérem a következő fejezetben több szereplő is felfog bukkanni, no meg több izgalom is lesz. :D
Jó olvasást kívánok mindenkinek ehhez a részhez is, remélem elfogja nyerni a tetszéseteket! :) Jobb oldalt tudtok szavazni, hogy ki a kedvencetek. C:
Köszönöm a 38 feliratkozót! Imádlak titeket! ♥
Puszi, Faithe.

„A gyilkosok általában a saját kényszerük rabszolgái. Azért ölnek, mert muszáj nekik, nem bírják megállni.”

Az út a színházig, Seraphine számára elég lassan és borzalmasan telt, ugyanis egy olyan szerencsétlen taxist fogott ki magának, aki minden egyes kanyarnál valaminek sikeresen nekiment. A lány magában számolta egy darabig, hogy mennyi autónak ütköztek neki és hogy mennyi kukát borítottak fel, ám amikor a negyedik kanyarnál kis híján elütöttek egy idős hölgyet, Seraphine abbahagyta a számolgatás és inkább azért fohászkodott, hogy épségben odaérjen a színházig. Még mindig mérges volt Holbrook nyomozóra, amiért őt küldte el, no meg amiatt is, mert félbeszakította a lányt a mondandója közepén. Seraphine biztosra vette, hogy a rejtvénynek semmi köze sincs a színházhoz, hiába állítja azt Shanon és Wren. Nekem mindig igazam van, gondolta makacsul a lány, fejét pedig kicsit felszegte. Az út hátralévő részében a fiatal nyomozónő mélyen elmerült a gondolataiba, melyek Grim Reaper személye körül forogtak. Érdekesnek tartotta a rejtélyes gyilkost, hiszen nem mindennapi eset, hogy valaki rejtvényekkel gyilkoljon. Nyilvánvaló volt Seraphine számára, hogy a gyilkos rendkívül okos személy, elvégre olyan agyafúrt rejtvényeket alkotott, melyek még a rendőrségen is kifogtak. Még azt is megmerte kockáztatni, hogy átlagosnál nagyobb IQ-val rendelkezett Grim Reaper, ami mondhatni nagy szó. A sorozatgyilkos kategóriába nem sorolhatta be a férfit, ugyanis az áldozatokban semmi közös vonás nem volt, ráadásul nem hasonló módon követte el a gyilkosságokat. A végén még új kategóriát kell számára létrehozni. Keserűen elhúzott szájjal gondolt arra Seraphine, hogy vajon mi vehette rá Grim Reaper-t az ölésre. Egy gyerekkori trauma? Vagy esetleg egy viszonzatlan szerelem? Netán a hatalomvágy? Arra a kérdésre csak egy ember tudta a választ. Saját maga a gyilkos.

Seraphine-t a kocsi fékezése rántotta ki az elmerengésből, amihez hozzátársult az előttük álló autó riasztója, ami azért indult be, mert a taxis beletolatott a hátuljába. A lány felsóhajtott majd átnyújtotta a férfinek a kért összeget, ezt követően pedig kiszállt az autóból. A nyomozónő megigazította a széltől összekócolt haját és elindult a színház irányába, ami szerencsére már nem volt messze. Ahogy távolodott, úgy halkult a kocsi riasztójának hangja, amelyhez másodperceken belül hozzátársult a morcos tulajdonos káromkodása, amin a lány halkan kuncogott egyet. Seraphine legelőször a folyamatosan villogó, hosszú cégért pillantotta meg a színházból, mely az aktuális fődarabot reklámozta hatalmas betűkkel. Mikor pedig a nyomozólány az épület bejárata elé ért, tekintete rögtön a színes plakátokon állapodott meg. Mindegyik különböző darabot hirdetett, melyek a következő héttől voltak érvényesek. A barnahajú lány két kedvenc darabja, a Macbeth és a Szentivánéji álom is a műsorlistán szerepelt, ráadásul egymást követték. Lehet lazításképpen el kéne jönnöm rájuk. Úgy is rég láttam őket, töprengett Seraphine, ám nyomban eszébe jutott, hogy egy őrült gyilkost kell elkapniuk, így nincs ideje a pihenésre. A lány keserű szájízzel fordult el a színes plakátoktól és az utcát kezdte el szemlélgetni. A szél lágyan fújdogált, de már érezni lehetett a közelgő vihart. A színháznál lógó virágtartók ide-oda lengtek a szellőnek köszönhetően, néhány falevél pedig a járdákon végezte, amelyekre az emberek könyörtelenül rátapostak. Seraphine elgondolkodott azon, hogy vajon miért nem várt rá odakint valaki a színház alkalmazottjai közül? Hiszen úgy lett volna illendő, ha már az igazgató odakérette a rendőrség egyik nyomozóját. Itt valami nem stimmel.

Amikor a fiatal nyomozólány megunta a hosszas várakozást, elindult a bejárati ajtóhoz, ám hirtelen megtorpant ugyanis megakadt a szeme valakin. Pár méterrel odébb az egyik lámpaoszlopnál egy kisfiú álldogált, kezében egy hatalmas, szivárványszínű nyalókával. A gyerek nem lehetett több hétnél és barna szemeivel Seraphine-t fürkészte, pislogás nélkül. A lány kérdőn összehúzta a szemöldökét, majd azt követően egy apró mosolyt küldött a kisfiú felé, aki megfordult és elrohant. Seraphine nem tudta mire vélje a gyerek viselkedését, hiszen soha életében nem találkozott vele, mégis úgy tűnt mintha a kisfiú ismerné őt. Végül a lány egy vállvonás kíséretében megfordult és belépett a színház előcsarnokába. A helyiség azonnal elkápráztatta Seraphine-t, a falakat ismert írók, színészek borították egyik oldalt, míg a másik oldalon az addigi igazgatók különösen nagyméretű portréi voltak megtalálhatók. A különböző emeletekre egy íves, egykarú lépcső vezetett fel mindkét oldalon, melyeket szatén anyaggal és borostyánnal borítottak be a hatás kedvéért. Az előcsarnoki üvegablakok előtt különböző fajtájú virágok pihentek átlátszó üvegcserepekben, a kicsi recepciós pultot is elég egyszerű volt észrevenni, mely az aranybetűs feliratnak volt köszönhető. Seraphine mély levegőt vett és elindult a pult felé, ahol egy eper szőke hajú lány álldogált, magazinnal a kezében. Amint odaért a nyomozónő, a recepciós felpillantott a Cosmopolitan legfrissebb számából majd lerakta és egy mosolyt villantott Seraphine felé.

- Jó napot, miben segíthetek?

- Seraphine Rosier, nyomozó – mutatta fel a rendőri igazolványát mire egyszeriben a recepciós arcáról lehervadt a mosoly. – Az igazgatóval szeretnék beszélni, ha lehetséges.

- Az igazgató nincs itt – rázta meg a fejét. – Egy jó darabig nem is fog itt lenni, tekintve, hogy elutazott.

A barnahajú lány megütközve nézett a másik lányra, aki zavartan a haját kezdte el piszkálni.

- De hiszen kaptunk tőle egy hívást nemrég! – háborodott fel Seraphine. – Olyan egy-két órával ezelőtt.

Arra a kijelentésre a recepciós lány elgondolkodva nézett maga elé, majd pár másodpercen belül ismételten megszólalt.

 - Ó, igen, ha jól emlékszem Mr. Ainswick tényleg telefonált valakinek, de azt hittem a taxi vállalatnak, hogy küldjenek egy kocsit neki – húzta össze a szemöldökét a lány, majd megrázta a fejét. – Mivel kapcsolatban kereste fel önöket?

- Holbrook nyomozónak azt mondta a telefonban, hogy attól fél valakit meg fognak gyilkolni a színészek közül – a recepciós harsányan felnevetett, kezét a szívéhez kapta.

- Igazán? – kérdezett vissza nevetések közepette. – Ez olyan abszurd, Miss.

- Remélem majd akkor is ilyen jól fog nevetni, amikor magát gyilkolják meg – jegyezte meg élesen a nyomozónő, mire egyszeriben a recepciós arcára fagyott a nevetés.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni. Képtelennek tartom, hogy valakit megöljenek a színészek vagy az alkalmazottak közül – nézett körben, majd ismételten Seraphine-ra pillantott. – Mr. Ainswick talán tudott volna magának ebben segíteni, tekintve, hogy ő hívatta önt ide.

Seraphine felsóhajtott. Egy tollat vett elő és ugyan vonakodva, de felírta a Rendőr- Főkapitányság telefonszámát egy apró cetlire, amit átnyújtott a recepciósnak.

- Ha bármi furcsát lát vagy hall, akkor hívja ezt a számot – s meg se várva a másik lány válaszát a nyomozólány elindult a kijárat felé.

Seraphine idegesen csapta be a színház üveges ajtaját, még azzal sem törődött, hogy akár be is törhetett volna az üveg. Nem akarta elhinni, hogy konkrétan a semmi miatt lett odaküldve. Elmehet a francba Holbrook is, folytatta a dühöngését tovább a lány majd éppen a telefonját akarta kivenni a táskájából, amikor tekintete ismételten a közeli lámpaoszlopnál állapodott meg. Megint ott állt a kisfiú és őt nézte. Seraphine-t kirázta a hideg, majd egy mély levegő vételt követően a kisgyerek felé kezdett lépkedni, aki rezzenéstelen arccal állt egyhelyben. Mihelyst a lány odaért az oszlophoz a kisfiú felnézett a nyalókája mögül, Seraphine pedig leguggolt elé egy halvány mosollyal az arcán.

- Szia! Hogy hívnak?

A kisfiú másodpercekig csak csendben állt és a lányt nézte.

- Fabian – felelte végül halk hangon.

- Örülök a találkozásnak Fabian, én Seraphine vagyok – jött a válasz a nyomozónőtől, aki alaposan megnézte a kisfiút.

Rövid, világosbarna haja volt, amihez hatalmas barna szemek társultak, hosszú szempillákkal. A lány rögtön meg tudta állapítani, hogy a kisfiú visszahúzódó és szerény, feltehetőleg még talán barátai sem voltak. Színes nyalókája néha-néha megingott a kezében, ahogy egyhelyben állt.

- Tudom, hogy ki vagy – bólintott egyet Fabian és megnyalta a nyalókáját.

Seraphine döbbenten meredt a kisgyerekre. Nem akart hinni a fülének, mégis honnan ismerheti őt, Fabian?

- Mindig rólad beszél, amikor elhalad ebben az utcában. Maga elé mormolja folyamatosan a nevedet – billegett ide-oda a mondat közben a kisfiú, Seraphine pedig kisebb sokk hatása alá került.

Csak nem a Grim Reaperről beszél? 

- Fabian, kiről beszélsz? Ki az az ember, akit erre szoktál látni? – kérdezgette Fabiant kétségbeesetten.

Itt van a lehetőség, gondolta magában boldogan Seraphine. Végre el tudnánk kapni. Csak reménykedett abban, hogy a kisfiú meg tudja mondani annak az embernek a nevét, hiszen akkor végre le tudnák zárni a Grim Reaper ügyet. A fiatal nyomozólány várakozóan nézett Fabianra, aki végül nem azt a választ adta, amire Seraphine számított.

- Fogalmam sincsen. Mindig csuklyát hord a bácsi és állandóan sietve közlekedik, miközben magában beszél. Anyukám mindig mondja, hogy ne foglalkozzak a csavargó bácsikkal – válaszolta egy vállrándítás kíséretében a fiú, a nyomozónő elhúzta az ajkait.

- Láttad ennek a bácsinak az arcát?

Fabian hevesen bólogatni kezdet és megdörzsölte az arcát.

- Egyszer láttam, éppen a szemközti ékszerüzlet kirakatát nézte. Amikor megfordult és rám nézett, széles mosolygásba kezdett majd elment. Nem hiányoztak a fogai, szóval nem értem, hogy anyukám miért mondja, hogy egy csavargó – tárta szét karjait a kisfiú a hatás kedvéért, mire Seraphine erős késztetést érzett arra, hogy elnevesse magát.

- Ha esetleg mutatnék néhány képet, felismernéd a bácsit? – kérdezte Seraphine és egy apró mosoly bujt meg az ajkaiban.

- Persze! – vigyorodott el Fabian.

- Egy óra múlva visszajövök, rendben? – a kisgyerek bólintott egyet majd egy integetés kíséretében elszaladt a pékség felé.

Seraphine-nal madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Eljött az a nap is, hogy végre le tudják leplezni a gyilkost egy kisfiú segítségével! Már csak képeket kellet szereznie minden lehetséges gyanúsítottról. Volt egy olyan érzése, hogy valaki a rendőrségtől a gyilkos. Sose tudta megmagyarázni miért érzett így, egész egyszerűen csak biztosra vette. Sok volt a gyanús személy a rendőrségen. Nem akarta hangosan kimondani, de Garrett túl gyanús volt neki. Miért jött vissza ilyen hirtelen? Lehet kifogásnak használta csak azt, hogy McNail ezredes hívatta? Mindenki potenciális gyilkos. Még Ethan és Noel is. Mihamarabb képet kell szereznem néhány nyomozóról és Noelről. Ethanről szerencsére nem kell, róla van. A fiatal nyomozólány már akkor elkönyvelte a sikert, így egy hatalmas mosollyal az arcán szállt be a taxiba. Nem is sejtette, hogy két, gonosz szempár mindvégig őt figyelte. Grim Reaper ajkai keserű fintorba torzultak, legbelül pedig dühöngött. Legszívesebben vérfürdőt rendezett volna, egyszerűen nem hagyhatta, hogy egy kisgyerek belerondítson a tervébe. Idegesen belerúgott egy fémdobozba, majd Fabian után eredt, hogy minél előbb megállítsa. A fiatal nyomozónő viszonylag hamar odaért a Rendőr- Főkapitányságra, ami annak volt köszönhető, hogy nem egy szerencsétlen taxist fogott ki, ráadásul direkt meg is kérte a taxist, hogy siessen. Minden perc számított. Berohanva az épületbe, Seraphine besurrant a különböző mappákat tartalmazó szobába, ahol egy csomó fiókkal találta szemben magát. Mély levegőt vett és ahhoz az oszlophoz lépett, ahol a nyomozók dokumentumait tartják. A lány sajnos rádöbbent arra, hogy bizony túl sok időbe telt volna, ha az összes férfinyomozó képét lefotózta volna, így inkább csak azokét fotózta le, akik szerinte túlságosan gyanúsak voltak. Annak köszönhetően pedig Wilden, Holbrook, Wren, Garrett és még McNail ezredes is a gyanúsítottak listáján landoltak, pedig Seraphine sejtette, hogy Wren vagy éppen az ezredes ártatlan. Őket leszámítva még legalább hat ember képét fotózta le a nyomozónő. Váratlanul a lány megpillantott egy dokumentumot és kisebb hezitálás után végül megragadta. A dokumentumhoz még egy gyilkossági ügy mappája is társítva volt.

ROSIER, BERNARD. 

A BRIDGELAND – ÜGY. 

Seraphine csak halványan emlékezett arra, hogy az apja dolgozott azon a gyilkosságon, hiszen mindössze hat éves volt akkoriban, de azt jól tudta, hogy nagy port kavart az egész. Kinyitotta a mappát majd elkezdte olvasni az apja által írt jelentést.

Bernard Rosier nyomozó jelentem: a mai napon a Bridgeland – Ügyet lezártnak nyilvánítom. A körözött személyt, Michael Bridgeland-et (Született: 1979. Március 10, életkor 18) önvédelemből kénytelen voltam lelőni, tekintve, hogy ellenállást tanúsított nekünk. Kollégámra, Arnold Howard-ra rálőtt, engem pedig megpróbált leszúrni egy konyhakéssel, így lelőttem, amibe azonnal belehalt. Körözési indoka volt: Többszöri késszúrással megölte a barátnőjét, Lisa Maynard –ot saját otthonában, 1997. Augusztus 10.-én. A körözött személy nem volt büntetett előéletű. Holttestét a családja azonosította a mai napon.

Dátum: 1997. Augusztus 29, 19 óra 10 perc. 

A fiatal nyomozólány pont amikor a jelentés végére ért, egy kezet érzett meg a vállán, minek hatására sikítva fordult meg és ejtette ki a kezéből a két dokumentumot, amik az idegen és a saját lába elé esett.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Shanon és érdeklődve meredt a barátnőjére, aki a lapokat szedte fel a földről.

- Semmi különöset - emelkedett fel a földről a lány, Shanon felhúzta az egyik szemöldökét.

- Nekem ez nem tűnik semminek – mutatott a két dokumentumra. – Mi dolgod van vele?

Seraphine hosszan felsóhajtott és visszahelyezte az apja és a Bridgeland Ügy mappáját a fiókba.

- Igazából nem ezek kellettek nekem – csukta be a fiókot a lány. – Véletlen akadtam rá az apám dokumentumára.

- Ha nem azok kellettek, akkor mik? – fonta össze a másik lány a két karját maga előtt és várakozóan a barátnőjére tekintett, aki eleinte vonakodott, de végül elmondta neki, hogy mit is keresett.

- Csak néhány férfinyomozó képe kellett, mert találtam egy kisfiút, aki be tudná azonosítani a Grim Reaper-t. Szóval, ha most megbocsátasz.. – indult el a kijárat fele Seraphine, ám Shanon az útjába állt.

- Miért nyomozók képe kell? Csak nem azt gondolod, hogy beépített ember van itt a rendőrségen? – nézett a barátnőjére megrökönyödve a másik nyomozólány.

Seraphine határozottan bólintott egyet.

- De, pontosan azt hiszem.

- Ez őrültség.

- Kéne szereznem egy képet Noelről is – merengett el Seraphine, barátnője pedig felhorkant.

- Már ő is gyanús?

- Mindenki gyanús – vetette oda neki a lány, majd vett egy mély levegőt. – Kéne indulnom, szóval elengedsz vagy jössz te is velem?

- Elkísérlek – sóhajtotta a lány, ezt követően pedig együtt mentek ki a helyiségből.

Shanon és Seraphine nem sokat beszéltek a kocsiban, míg az előbbi amiatt aggódott, hogy beépített ember van a rendőrségen belül, addig az utóbbi abban reménykedett, hogy Fabian ott legyen a színháznál. Bízott abban, hogy végre valahára vége fog lenni ennek az egész „Grim Reaper Őrületnek”, sejtése sem volt arról, hogy mennyire is tévedett. A színházig való utat viszonylag gyorsan tették meg, ami Shanon kocsijának volt köszönhető. Semmi kedve nem volt Seraphine-nak egy újabb taxizáshoz, emiatt örült, hogy barátnője is eljött vele. Miután mind a kettő nyomozónő kiszállt a kocsiból, Shanon várakozva pillantott Seraphine-ra, aki csak szem forgatva intett neki, hogy kövesse őt. Ugyan a színház bejáratához akartak menni, de amint Seraphine megpillantotta a kisfiút az egyik padon üldögélve, irányt változtatott és Fabian felé ment. Amaz a lábát lógatta és egy csokit majszolt, mikor pedig felpillantott, mosolyogva integetni kezdett a két nyomozónőnek, akik visszaintegettek.

- Szia, Fabian! – köszönt neki vidáman Seraphine, majd helyet foglalt a fiú mellett. – Ő itt Shanon, a legjobb barátnőm és egyben az egyik nyomozótársam.

- Szia – mosolygott rá Shanonra, aki félszegen visszamosolygott. Egyedül ő nem ült le a padra, hanem inkább állt. – Elhoztad a képeket, amiket mondtál? – fordult Seraphinehoz, aki bólintott egyet.

- Nézd végig a képeket és mond meg, hogy ki az a bácsi, akit látni szoktál – nyújtotta át a telefonját a lány Fabiannak, aki azonnal elkezdte nézegetni a képeket.

Pár perces csend telepedett közéjük, amit néha Seraphine dobolása tört meg, ugyanis a lány nagyon izgult. Shanon némán figyelte a barnahajú kisfiút és látszott rajta, hogy kételkedik abban, hogy Fabian meg tudja mondani ki is a gyilkos.

- Egyik sem az – törte meg a csendet a kisfiú, a telefont visszaadta a nyomozónőnek.

Ekkor Shanon vette elő a telefonját és egy képet mutatott meg Fabiannak, amin Noel volt. Seraphine-nak elakadt a lélegzete. Honnan van neki képe róla?! 

- Az meg honnan van? – kérdezte döbbenten a lány. Shanon elvigyorodott.

- Még a kávézónál csináltam, amikor Valeryvel voltunk. Neked akartuk átküldeni – felelte Shanon, majd Fabian felé fordult és leguggolt elé. – Ő az?

A kisfiú hangosan felsóhajtott, fejét pedig megrázta.

- Nem, ő sem az – válaszolta, azt követően pedig leugrott a padról. – Kár, hogy nem segíthettem. Ma egyébként nem is láttam őt, pedig mindennap meg szokta nézni azokat a csodás ékszereket – mutatott a szemközti ékszerbolt felé.

A két nyomozónő egyszerre fordult meg, tekintetük rögtön megakadt az ismerős bolton.

- Pierre Deveroix Ékszerüzlete? – vonta fel a szemöldökét Shanon. – Mit akarhat egy ékszerboltban a gyilkos?

- Nyilván nem eljegyzési gyűrűt venni – rázta meg a fejét a másik lány. – Induljunk szerintem.

Shanon bólintott egyet és mindketten a kisfiú felé fordultak, aki várakozóan nézett rájuk.

- Köszönjük a segítséged, Fabian – mosolygott Seraphine, azt követően pedig elbúcsúzott a kisgyerektől majd barátnőjével együtt beszálltak a kocsiba és elhajtottak.

Grim Reaper csendben várakozott az egyik sikátoros résznél. Szerencsére olyan részt fogott ki magának, ahol nem lehetett őt látni. Amint Shanon kocsija messzebb került, a férfi kijött a sikátorból és a kisfiú felé igyekezett. Már alig várta, hogy az a két lány eltűnjön. Mindig beleütik valamibe az orrukat, gondolta dühösen a férfi és mihelyst a kisfiú elé ért, egyik kezét kivette a zsebéből és átnyújtott Fabiannak két szivárványszínű nyalókát. Kivételesen hálás volt az égnek, hogy még idejében el tudta kapni a gyereket. Még csak az kellett volna, hogy kiderüljön ki is vagyok valójában. Fabian azt követően, hogy elfogadta a két nyalókát, elrohant a férfitől, aki vigyorogva nézett utána. Nem sokkal később pedig fütyörészve járta az utcákat, miközben azon gondolkodott, hogy hogyan is fogja megölni a következő áldozatát.

Késő estére járt már az idő, amikor Seraphine fáradtan hazaért. Megérkezett a várt vihar, aminek köszönhetően a lány teljesen elázott. Bátyja, Ethan a kanapén ülve nézett egy filmet, valószínűleg horrort. A lány megforgatta a szemeit, cuccait ledobálta, majd felment a lépcsőn és egyenesen a szobájába ment. Csalódott volt, hogy nem sikerült kiderítenie ki is a gyilkos, pedig bízott abban, hogy Fabian meg tudja mondani. Tévedett. Hirtelen eszébe az is jutott, amit a kisgyerek folyton mondogatott: „Mindennap az ékszereket nézegeti. Mindig az ékszerbolt előtt megy el.” Abban a pillanatban a lányt rosszérzés fogta el, amire a rejtvény is rájátszott, így azonnal előszedte a noteszét, melybe leírta pontosan a feladványt.

Csillog és villog, de a látszat néha csalhat. 

Ott díszeleg ahol az ember dkfjdsfhrtovgdn3859256P1?

Seraphine azon nyomban a telefonja után nyúlt és Shanon számát kezdte el tárcsázni. Másodpercek múlva barátnője felvette a telefont, a lány pedig azonnal hadarni kezdett neki.

- Shanon tudom ki lesz a következő áldozat! Meg tudjuk menteni. Emlékszel az ékszerboltra? Annak a vezetője lesz az áldozat, végre megoldottunk egy rejt..

- Seraphine, késő – vágott közbe Shanon halk hangon.

Nyomasztó csend telepedett közéjük. A fiatal nyomozólány nyelt egyet.

- Ezt hogy érted?

- Az ezredes nemrég hívott. Egy újabb gyilkosság történt. Az ékszerboltost ölték meg, jól gondoltad. Pont most akartalak hívni, hogy elmondjam, de te megelőztél.

Seraphine nem válaszolt Shanon mondataira. Nem is tudott volna. Döbbenve állt szobája közepén, telefonja kicsusszant a kezéből és a szőnyegen végezte egy tompa puffanással. Pont, ahogy Pierre Deveroix végezte a boltja padlóján..

„Ránézel az emberekre és kirakóst látsz. Én játékot. Élvezet az emberekkel játszadozni, hiszen tudom, hogy én soha nem veszíthetek. Én mindig a győztes oldalon fogok állni, ebben biztos vagyok.”