Chapter Three.

Sziasztok! :)
Először is, nagyon sajnálom ezt a hosszú kihagyást. Egy kicsit durván lefoglal(t) a suli, mert hát ugye jönnek az év végi javítások, dolgozatok stb. Másodszorra pedig, ünnepélyesen bejelentem, hogy meghoztam a legújabb részt! :) Tényleg nagyon sajnálom, hogy sokat kellett rá várnotok, de remélem kárpótolni fog titeket ez a fejezet. A részről annyit, hogy ismételten kapunk egy rejtvényt, ráadásul a mi főhősnőnk titkol valamit. No de mit? A következő fejezetből mindent megfogtok tudni. ;) Szóval kitartás, és köszönöm azoknak akik kitartanak még a blogom mellett! Ezt a részt, legjobb barátnőmnek, Szintinek szeretném ajánlani, aki 4-re szóbelizett a földrajz próbaérettségin! :) Gratulálok! ♥ 
Legközelebb nem tudom, hogy mikor tudok frissíteni, de remélem minél hamarabb. :)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész!
P.S: Az utolsó gif, McNail ezredest ábrázolja, csak sajnos odatudtam rakni, vagy különben elcsúszott volna az egész szöveg. :( 
Puszi, Faithe.

„Ne becsüld alá a sötétség erejét és varázsát. Még a legtisztább szívet is magához tudja húzni. .” 

A rendőrség tehetetlenül állt a legújabb gyilkosság előtt, hiszen mindenki úgy hitte, hogy legalább 30 napjuk van még, mielőtt a Grim Reaper újból lecsapna. De tévedtek. McNail ezredes ugyan nem mutatta ki, ám legbelül dühöngött a negyedik eset miatt. Négy gyilkosság történt és a nyomozók, még mindig nem tudták, hogy is néz ki pontosan a gyilkosunk.. Az esti helyszínelésen majdnem mindegyik nyomozó ott volt, aki a Grim Reaper Ügyön dolgozott. Wilden kivételesen nem ment el McNail ezredessel és a csapatával, ugyanis semmi kedve nem volt veszekedni megint, a fiatal nyomozólánnyal, Seraphine-nal. Így inkább úgy határozott, hogy a rendőrőrsön marad. Azonban nem Ő volt az egyedüli, aki nem volt ott a helyszínelésen. Az ezredes fia, Wren sem ment el arra hivatkozva, hogy még sok mappát kell rendszereznie, és mindezt telefonon közölte az apjával. Damian Holbrook nyomozó pár perces késéssel érkezett meg a Mennyország nevű bárhoz, Valery társaságában. Rögvest odamentek Shanonhoz és Seraphinehoz, akik éppen a bár üzemeltetőjével beszélgettek. Alacsony, kissé zömök férfi volt, ráadásul látszott rajta, hogy nem éppen a legelegánsabb emberek közé tartozott. Miközben a két lánnyal beszélt, kezeit tördelte amiből Valery azonnal meg tudta állapítani, hogy a férfi ideges. Mintha félne valamitől. Holbrook nyomozó megköszörülte a torkát minek hatására a két barnahajú lány hátrafordult.
- Hol találom McNail ezredest? – intézte a kérdést Seraphinenak, aki a fejével az épület felé bökött.
- Ők már bementek. Minekünk is azt kéne tenni. – válaszolta a lány, mire a férfitől csak egy bólintást kapott.
Holbrook és Valery elindultak a bár bejáratához szorosan a nyomukban a két nyomozólánnyal, akik időközben megköszönték a bár vezetőjének az együttműködést, majd elbúcsúztak tőle és otthagyták. Ugyan a két lány néhány plusz információval gazdagodott csak, mégis elégedettek voltak. Megtudták többek között azt, hogy nem sokkal fél tíz után, egy magas férfi távozott a bárból. Arca teljesen el volt takarva, köszönhetően egy sötétszínű sálnak. A vezető azt is megjegyezte Shanonéknak, hogy furcsa, elfojtott sikítás-szerű hangokat hallott, de nem igen foglalkozott a dologgal. Nem akarta megzavarni a két személyt, hiszen elmondása szerint általában azért mentek a férfiak a táncosok öltözőjébe, hogy egy gyors menetet letudjanak. A kijelentésre mindketten elfintorodtak és így már világossá vált számukra, hogy miért nem avatkozott közbe senki. Amikor beléptek a bárba egy idős hölgy, név szerint, Mrs. Kittredge várt rájuk. Nő létére ő volt a bár mindenese. A korához képest eléggé kistermetű volt, arról nem is beszélve, hogy zord külsejétől az embert kirázta a hideg. Sütött róla az elegancia. Seraphine magában megállapította, hogy ez a nő egyáltalán nem volt odavaló. Nem értette, hogy mit keresett ott egy olyan erkölcsös és elegáns nő, mint Mrs. Kittredge. Az ok, hogy vajon az idős hölgy miért dolgozott abban a bárban, vélhetőleg örökre megválaszolatlan marad, legalábbis Seraphine számára.
- Ön bizonyára, Mr. Holbrook? – fordult Damian felé, aki bólintott egyet, ezt követően pedig az idős hölgy a három lányra pillantott. – Maguknak miben segíthetek?
A kérdés hallatára a lányok megütközve néztek egymásra, és már nem voltak benne annyira biztosak, hogy Mrs. Kittredge épelméjű lenne. A mellettük álló férfi elfojtott egy nevetést.
- Mi is az ügyön dolgozunk – szólalt meg kicsit bizonytalanul, Seraphine.
Mrs. Kittredge rosszindulatúan felhorkantott.
- Az én időmben a nők nem lehettek nyomozók – felelte lekezelően. – A ti korotokban én már háromgyerekes anyuka voltam! A nőknek otthon lenne a helyük.
- Még szerencse, hogy most már nincs így – súgta oda Shanon Seraphinenak, aki helyeslően bólintott egyet.
Shanon kijelentését, Mrs. Kittredge már nem hallotta, ugyanis a nő időközben elindult a tett helyszínére, ám előtte még intett nekik, hogy kövessék őt. Mindannyian elindultak az idős hölgy után, aki egy hosszú és szűk folyosón vezette őket végig. Ahogy hátrébb értek, a szokásos bűz kezdte el megcsapni a fiatal nyomozólány orrát. Vér. De nem csak a levegőben terjengett a szag. Hátul a hófehér falakon nem csak a minőségi festék volt meg található, hanem a vörös paca is, ráadásul néhány helyen hosszú, végighúzott csíkok éktelenkedtek. Valószínűleg a kezét végig húzta a falon. Mikor pedig a kis csapat elért a leghátsó öltözőhöz, egy hatalmas mosoly jelet találtak az ajtó mellett. Az ajtón egy aranytábla volt, melyen a következő állt:

B35-ös szektor, Amanda Stuart öltözője. 

Seraphine elhúzott szájjal nézett a táblára és szinte biztos volt, hogy a Grim Reaper nagyon élvezi ezt az egész játékot. A nyomozólány kelletlenül vallotta be magának, hogy esze ágába se jutott volna, hogy egy bárban kellett volna keresnie a következő áldozatot. Mrs. Kittredge miután megmutatta nekik az utat, egy biccentés kíséretében visszacsoszogott a bárba és magukra hagyta a nyomozókat. Shanon Valery-re pillantott, aki vette a jelzést, majd ezt követően a vörös hajú lánnyal az élen, beléptek az öltözőbe mindannyian. A helyiség teljesen fel volt dúlva. Néhány szék felborult, az öltöző közepében található asztal pedig kettétört. Shanon kis híján megkérdezte azt, hogy „Tornádó söpört itt végig?”, ám inkább nem szólalt meg. Némán néztek körbe az egykor rendezett és tiszta öltözőn. Az ezredes és néhány beosztottja az öltözőhöz tartozó, fürdőben voltak. Seraphine szokásához híven elővette a noteszét, majd kikerülve néhány törött vázát és képet, a többi kollégájához ment. McNail ezredes mellett állt meg, s mint kiderült, mindannyian egy kádat álltak körbe. A kádban egy feketehajú lány volt, a víz átlátszó színe pedig, kivételesen vérvörösben pompázott. Valery, aki igazságügyi orvos szakértő volt, két férfinek intett, akik bár vonakodva – de kiemelték a vízből a lányt, hogy a vörös hajú megvizsgálhassa egy gyors szemle alapján.
- Mit tudunk eddig? – kérdezte Seraphine, az ezredest.
- Az áldozat neve, Amanda Stuart. 22 éves és már három éve dolgozott itt. Behatolásra utaló jeleket nem találtunk, így vélhetőleg Amanda engedte be a férfit. Ujjlenyomatokat nem találtunk szintén. Ennél többet már csak, Miss Moore tud mondani.
Seraphine gyors sebességgel jegyzetelte le az elmondottakat, mikor pedig végzett, a barátnőjéhez fordult. Valery pár másodpercig még guggolt, majd végül felegyenesedve Seraphine-ra nézett.
- A halál beállta fél tíz és tíz óra között történt. A lány karján hosszú, mély csíkok vannak, amiket véleményem szerint saját maga ejtett a körmével, ugyanis a körmei alatt bőrfoszlányokat és kevés alvadt vért találtunk. Szemhéja le volt ugyan csukva, de a pupillája kitágult, szemei pedig véreresek. Nem fojtották vízbe.
- És ebből akkor mire következtetsz? – húzta össze a szemeit a fiatal nyomozólány.
- Konkrétabbat csak a boncolás után mondhatok, de az szinte biztos, hogy valami mérget kaphatott. A lassabban és fájdalmasabban ható fajtából. Így kizárhatom a ciánkálit és a morfiumot.
- De ha megmérgezték, és nem vízbe fojtották akkor, hogy került a kádba? – kérdezte Shanon, miközben felvont szemöldökkel nézett a lányra.
- Grim Reaper rakta bele a kádba. Másképpen nem kerülhetett oda. Esetleg még az is lehetséges, hogy arzén-trioxid volt a kádban, ugyanis az arzén-trioxid vizes oldata halálos – vonta meg a vállát, Valery majd ezt követően pakolni kezdett.
A két nyomozólány egy gyors pillantást váltott egymással, majd végül Seraphine is elrakta a noteszét a táskájába. Az ezredes már nem volt a helyszínen, viszont néhány nyomozó még ott maradt képeket készíteni a bűntényről. Shanon és Seraphine kisiettek a fürdőszobából és egészen az öltöző bejáratáig mentek, ahol Holbrook éppen a rendőrségi szalagot rakta ki. Egy apró biccentést küldtek feléje, amit a férfi viszonzott, ezt követően pedig elindultak a folyosón, ám szinte azonnal meg is kellett állniuk, ugyanis Valery kiabált utánuk. Seraphine megállt majd megfordult, csakúgy, mint Shanon. Barátnőjük lassan futott oda hozzájuk.
- Hála az égnek, hogy utolértelek titeket! Ezt elfelejtettem odaadni neked, Seraphine – szólalt meg Valery egy mély levegő vétel után és kinyújtotta a kezét.
A nyomozólány kérdő pillantással meredt rá miközben egy papír fecnit vett el tőle. Ám ekkor rögtön rájött Seraphine, hogy mi is állhat azon a bizonyos papíron. Összeszorított ajkakkal bontotta ki az összegyűrt papírt és azonnal a szeme elé tárult az a bizonyos, jól ismert írás.

 Csillog és villog, de a látszat néha csalhat. Ott díszeleg ahol az ember dkfjdsfhrtovgdn3859256P1? 

Seraphine, miután elolvasta a rejtvényt, egy halk morgolódás közepette a táskája legaljára rakta. Kivételesen aznap már nem akart többet tudomást venni a Grim Reaperről és a nevetséges – de veszélyes rejtvényeiről. Bőven elég volt neki aznapra a legújabb gyilkosság, s már a szemei előtt látta a holnap reggeli újságok címlapját. Mindenhonnan majd a Grim Reaper neve fog visszaköszönni, no meg természetesen Amanda Stuart. A nyomozólány megdörzsölte a szemeit. Fáradt volt. Másra sem vágyott csak, hogy végre hazaérjen és bedőlhessen a puha ágyába. De ez egyelőre lehetetlennek bizonyult, tekintve, hogy még mindig a Mennyország nevezetű bárban voltak. Hosszas gondolatmenetéből végül Valery rántotta ki a lányt.

 - Azt tanácsolom nektek lányok, hogy legyetek nagyon óvatosak ilyenkor késő este. Lehet valaki csak arra vár, hogy végre egyedül legyetek. Szerintem jobb lesz, ha taxit hívtok.
Valery hangja, Seraphine számára valamiért baljósnak hangzott. Túlságosan is. Barátnője mikor befejezte a mondandóját, mélyen nyelt egyet és lopva körbepillantott. Zöld szemeiből mind a két lány ki tudta olvasni, hogy Valery félt. De hát ki nem félt volna? Egy őrült gyilkos járkált szabadon a városban és feltehetőleg a következő áldozatát kereste. – legalábbis a három lány ezt gondolta. Egyikük sem sejtette, hogy Grim Reaper már régóta kinézte magának az áldozatait. Hiszen egy jó gyilkos előre tervez, és túljár mindenki eszén. Aznap este három lány szállt be egy taxiba. Semelyikük sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért voltak ennyire óvatosak. Talán, Valery szavai miatt, de az is lehetséges, hogy a negyedik gyilkosság ráébresztette a lányokat arra, hogy akár ők is lehetnek a következő áldozatok.

Másnap reggel, Seraphine kissé nyűgösen és kialvatlanul ébredt, végtére is későn ért haza a helyszínelésről. Mintha átment volna rajtam egy egész teherautó, gondolta fanyarúan a lány miközben beállt a forró zuhany alá. Annak ellenére, hogy sokan azt állítják a zuhanyzásról, hogy felfrissít, Seraphine egyáltalán nem érezte magát jobban. Miután végzett a zuhanyzással és a törülközéssel, felkapott magára egy egyszerű fekete farmert, amihez egy szürke, mintás felsőt választott. Haját valamennyire sikerült elrendeznie, sminkje pedig csak egy szempillaspirálból állt. Soha nem kellett neki több azoknál. Útja a fürdőszobából, egyenesen a bejárati ajtóhoz vezetett, ahol felhúzta a cipőjét és kabátját, majd végül a vállára kanyarította a táskáját. Azt követően, hogy kiment a lakásából, kulcsait a táskájába dobta és elindult, hogy megnézze a postaládáját. Furdalta a kíváncsiság, hogy a bedobott reggeli lapok miket írtak a Grim Reaperről. Általában külön oldalakat szoktak szentelni neki, amihez betársítanak egy hosszú, tanulságosnak nem nevezhető, pszichológiai véleményt a gyilkosról. Mintha nagyon érdekelné is a Grim Reaper-őrt, hogy mit gondolnak róla, gondolta gúnyosan a lány, majd elkezdte kihalászni az aznapi postáját. Tevékenysége során, néhány szórólap a hideg kőpadlón végezte, míg két boríték és egy újság a lány bal kezében várt arra, hogy kinyissák őket. Seraphine legelőször a két borítékra pillantott. Kibontva az egyiket, a szeme elé tárult az a dolog, amit legszívesebben elégetett volna. Egy kitöltésre és egyben megerősítésre váró, Tulajdonosi Papír volt a borítékban.
- Nem tudtam mi hiányzik az életemből – morogta szem forgatva, Seraphine.
A fiatal nyomozólány ahelyett, hogy összegyűrte volna a papírt, inkább a táskája legaljára száműzte, a Grim Reaper által írt rejtvény és a lakáskulcsa mellé. Nem szeretett volna tudomást venni egyikről sem, legfőképpen a reggel érkezett levélről. Elgondolkodott azon, hogy vajon mi lehet velük? Vajon jól élnek, nincsenek anyagi gondjaik? Rajtuk kívül, még egy másik személy is az eszébe jutott a lánynak. Abban a pillanatban, Seraphine megtapasztalta, hogy milyen érzés, mikor egy számunkra fontos személyről, semmit nem tudunk. Csak reménykedett abban a lány, hogy jól megvan és éli boldogan az életét. Ő állt hozzá a legközelebb, mégis évek óta nem beszéltek. Még csak nem is látogatták egymást. Seraphine mihelyst elért a Costa Coffee-hoz, leült a szokásos helyére és várta, hogy valaki kijöjjön, majd felvegye a rendelését. Futólag rápillantott a Menüre, de semmi érdekeset nem talált rajta, így magában elhatározta, hogy a szokásosat fogja rendelni. Felnézve a Menüből, hirtelen megpillantotta Valery-t és Shanon-t, akik pont felé igyekeztek. Seraphine, magában megállapította, hogy egyikük sem nézett ki fáradtnak vagy nyúzottnak. Mindketten ragyogtak, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Mikor a két lány elért a barátnőjük asztalához, Seraphine felállt majd szoros ölelésbe zárta először Valery-t, utána pedig Shanon-t. Az ölelkezés után, helyet foglaltak a nyomozólánnyal szemben.
- Hogy aludtatok? – tette fel a kérdést a vörös hajú, mire Shanon hangosan felnyögött.
- Rosszul, nem tudtam kipihenni magamat – húzta el a száját, majd a két lány Seraphinera pillantott.
- Én se aludtam jobban – rázta meg a fejét. – De rajtatok legalább nem látszik, hogy alig aludtatok.
- Rajtam igen! – mutatott Shanon a kissé karikás szemeire, mire Seraphine és Valery halkan kuncogott egyet.
Beszélgetésüket egy, Seraphine számára ismerős hang zavarta meg. Mint mindig, Noel Meurtrier akkor is szívdöglesztően nézett ki. Valery kissé eltátotta a száját, míg Shanon meglepett arccal nézett a férfire. Ám a nyomozólány arckifejezése közömbös volt. Noel megeresztett egy ezerwattos mosolyt.
- Seraphine! Micsoda öröm téged itt látni már reggel – vigyorgott Noel, ezután pedig a másik kettő lányra pillantott. – Ti bizonyára a barátnői vagytok.
- Igen – bólintott mosolyogva Valery. – Én Valery vagyok, ő pedig Shanon. – mutatott a mellette ülő lányra.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – biccentett nekik, majd elővette egy papírt. – Mit kértek?
- Két, nagypoharas Americanót kérek – válaszolta Seraphine.
- Én csak egy zöld teát kérnék – felelte Shanon miközben a Menüt nézte. Noel most a vörös hajú lányra pillantott.
- Egy Caffé Latte lesz nekem.
Noel miután felírta a lányok rendelését, visszasietett a kávézóba. Valery kapva az alkalmon, hogy a férfi már nem volt ott, közelebb hajolt a barátnőjéhez. Shanon ugyanígy tett.
- Te ismered ezt a szexi kávésfiút? – kérdezte a barátnőjét halkabb hangon, Valery.
- Tegnap ismertem csak meg, de állítólag már fél éve itt dolgozik – válaszolta fél váron a barnahajú lány.
Valery válaszként csak hümmögött egyet, amire se Shanon, se Seraphine nem válaszolt. A rendeléseket, Noel öt perccel később hozta ki. Elköszönt a lányoktól, majd visszament dolgozni. Nem tudott ott maradni velük beszélgetni, ugyanis a főnöke árgus szemekkel figyelte minden lépését, ami nem kicsit bosszantotta a fiatal férfit. Shanonék az elkövetkezendő percekben minden témát kiveséztek. Szóba került a Grim Reaper, a legújabb leárazások a boltokban, no meg néhány sztárhír is. Seraphinenak azonban máshol jártak a gondolatai, így nem sok minden emléke maradt meg a beszélgetésből. Rápillantva a barátnőire, észrevette, hogy azok egy bizonyos pontot bámulnak szótlanul. Hátrafordulva, a szeme elé tárult amint a Mennyország bárnak tulajdonosát, bilincsbe verve kísérik be a rendőrségre. Több se kellett a fiatal nyomozólánynak, azonnal felpattant a székéből és megragadva a táskáját, a Főkapitányságra rohant. Még azzal sem foglalkozott, hogy két barátnője utána kiabálnak. Belépve a rendőrségre néhány kollégájának odaköszönt, akik kérdőn meredtek a rohanó lányra. Nem értették, hogy hova sietett ennyire a lány. Seraphine felrohant az irodájába, ahova hanyagul bedobálta a kabátját és a táskáját, majd ezt követően útja egyenesen a kihallgató szobához vezetett. Vajon mit akarhatnak attól a szerencsétlen embertől? Seraphine megállt az ajtó előtt, majd halkan kopogtatott egyet. Egy gyors „Gyere” volt a válasz, mire a lány benyitott. Az ezredes már az üvegablak előtt állt összefont karokkal, s szigorú tekintettel meredt előre. Seraphine nesztelenül mellé lépett. A kihallgató helyiség – mint mindig, - akkor is rideg hatást keltett. A szoba közepén egy hosszú asztal volt és két szék. Egyikben a bár vezetője foglalt helyet. A nyomozólány tekintette a férfire terelődött, és szinte biztos volt abban, hogy nem Ő a gyilkos. A férfi ajkai remegtek, kezeit pedig állandóan tördelte, miközben szemeivel ide-oda tekintgetett. Már éppen meg akarta kérdezni a lány, az ezredest, hogy ki lesz a kihallgató, amikor is Darren Wilden belépett a helyiségbe. Gúnyos félmosoly volt az arcán, amitől Seraphine-t kirázta a hideg. Tény és való, hogy Wilden volt az egyik legjobb kihallgató. Könyörtelen, gátlástalan volt. A nyomozó lassú léptekkel haladt beljebb, mikor pedig elérte az asztalt, egy mappát dobott a másik férfi orra elé, aki ennek hatására összerezzent. Wilden megállt a másik szék előtt, majd arrébb tolta, hogy az asztalra tudjon tenyerelni. Onnantól pedig a kihallgatás kezdetét vette.

- Mondja, Mr. King.. – kezdett bele Wilden -, ön milyen kapcsolatot ápolt az áldozattal?
- J-jó kapcsolatot, uram – dadogta a férfi, majd nyelt egyet. – Én nagyon kedveltem azt a lányt! Ó, Amanda nagyon jó ember volt.
- Mikor látta őt utoljára, élve?
- Nem tudom pontosan – válaszolta rekedten, Mr. King. – Talán olyan kilenc óra környékén.
- Ön mit csinált fél tíz előtt? Merre volt? – Wilden érdeklődő és egyben gúnyos arckifejezéssel nézte az előtte ülő férfit.
Szánalmasnak találta őt és szinte biztos volt abban, hogy bűnös. Mr. King nyelt egyet.
- Az irodában voltam és éppen a kiadásokat ellenőriztem.
- Van, aki ezt alá tudja támasztani? – vonta fel a szemöldökét a nyomozó.
- Nem, de..
- Szóval nincsen alibije, ráadásul bőven volt ideje arra, hogy elkövesse a gyilkosságot. Csak annyit kellett tennie, hogy leoson az öltözőkhöz és bekopogtat a lányhoz valami furcsa ürüggyel, majd miután megöli Amandát, a hátsó kijáraton át felmegy a bárba és hívja a rendőrséget, hogy gyilkosság történt. Ráadásul azt is állítja, hogy látott egy férfit, aki minden bizonnyal az ön elméjének szüleménye.
- Tiltakozom! – sipította felháborodottan, s egyben keservesen, Mr. King.
- Nyugodtan tiltakozhat, de az igazságot nem tudja megváltoztatni.
- Aljas rágalom! Hogy merészel, ilyet feltételezni..! – hőbörgött tovább a bár vezetője, Wilden pedig mély levegőt vett.
- Maga követte el a gyilkosságot?
- N-nem én ilyenre sose lennék képes!
- Azt hiszi, hogy nem jövünk rá arra, hogy hazudik? Vallja be! Maga tette, igaz?
Seraphine-nál ott telt be az a bizonyos pohár. Nem tudta tovább tűrni azt, ahogy Wilden igazságtalanul viselkedik, Mr.Kinggel. A lány, fittyet hányva a szabályokra, berontott a kihallgató helyiségbe. Mindkét férfi a lányra pillantott. Seraphine intett egyet a fejével, Wildennek, aki morgolódva követte a lányt kifele. Becsukva az ajtót, a fiatal nyomozólány dühösen meredt a férfire.
- Mondja, maga mégis mit csinál? – sziszegte neki indulatosan, Seraphine.
Darren gúnyos vigyort eresztett meg a lány felé, s becsmérlő tekintettel nézett rá.
- Kihallgatok, ami magának nem menne.
Seraphine, eme mondatra sértődötten kihúzta magát, és ha lehet, akkor még szúrósabban nézett az idősebb férfire. Az ezredes némán hallgatta őket, nem volt türelme ahhoz, hogy közbeszóljon.
- Azt hiszi, hogy ez az ember ölte meg azt a lányt? Hogy ez az ember lenne, a Grim Reaper? Nézzen már rá! Jó, hogyha meg tud ölni egy legyet, nemhogy egy embert!
- Maga ebbe ne avatkozzon bele, Miss Rosier.
- Ha nem tudná, én is az ügyön dolgozok így van jogom beleavatkozni. Igazságtalanság, amit művel! – mondta Seraphine, mire a férfi hangosan felnevetett.
- Nem, Miss Rosier, nem. Ezt úgy hívják, kihallgatás.
- Négyen meghaltak, az isten szerelmére! – kiabálta a lány.
Darren Wilden csúfondárosan elmosolyodott a fiatal nyomozólányon. Élvezte, hogy sikerült felhúznia, a nyugodtságáról híres, Seraphine Rosier-t. Az ezredes megcsóválta a fejét. Egyáltalán nem volt megelégedve a két nyomozó viselkedésével. Ám még mielőtt bármit is mondhatott volna ez ügyben, Seraphine szólalt meg.
- A gyilkos gúnyt űz belőlünk. 
 Azzal a mondattal a barnahajú lány dühösen kiviharozott a teremből, maga után hagyva egy csalódott ezredest, s egy kárörvendő ám ideges Wilden-t.

 „Azt mondják a, pszichopaták szenvedélyesek, büszkék és gyakran gunyorosak. Sose félnek a lebukástól, hiszen abban a hitben élnek, hogy őket soha, senki nem fogja tudni leleplezni. Nos, engem főleg nem tudnak leleplezni. Hiszen nem is tudják, hogy ki vagyok valójában. Lehet, én magam sem tudom, hogy ki is vagyok én valójában.”